Életem legrosszabb vásárlós élménye

Még egyetemista koromban történt. Esküvőre voltam hivatalos, ezért arra gondoltam, hogy meglepem magam egy szép ruhával. Egy olyannal, ami nemcsak egy alkalomra szól, hanem más „fronton” is bevethető. Határozott elképzelésem nem volt, ha meglátom és megszeretem, úgyis könnyű a választás...

Nem egyedül indultam a küldetés teljesítésére, legőszintébb kritikusom, Anyu kísért el. Több üzletbe is bementünk, de nem jártunk sikerrel. Sebaj, jókat röhögtünk, hogy némely helyen milyen „ízléses” darabokat lehet venni alkalmi ruha néven.  Végül elkeveredtünk egy kicsiny bolt kirakatához, ahol a tetszetős darabok rögvest becsalogattak az üzletbe. Bementünk, de bár ne tettük volna. Azóta is összeszorul a gyomrom és elszomorodom, ha az ezután következő ámokfutásra gondolok.

A szokásos alaphelyzetből indultunk ki: belépünk, túlbuzgó eladó hölgy odalép, megkérdezi segíthet-e. Elmondjuk, hogy mit szeretnénk, hagyja, hogy körülnézzünk, majd a kiválasztott ruhákból hozza az én méretemet. eddig rendben is van a dolog.

Elsőre egy olyan ruhát választottam, ami két rétegből állt: egy sötét színű, ujjatlan, alapruha, fölötte egy ejtett vállú, könnyű csipke réteg, az alsónál némileg világosabb árnyalatban. De nem is ez a lényeg. Már a próbafülkében úgy éreztem, hogy valami nem stimmel a gönccel, mintha félre lenne szabva, nem abban az irányban nyúlt, ahogy kellett volna, és némileg ferdének tűnt a szoknya-rész alja is, ami mondjuk nem lett volna baj, mert már akkor is szerettem az aszimmetrikus dolgokat, ezen mondjuk látszott, hogy nem ilyenre lett tervezve. Kiléptem a próbafülkéből, hogy messzebbről is megnézzem magam, de már éreztem, hogy nem ez lesz az igazi: a rosszul beállított szálirány miatt nem volt komfortos, és igen, megbizonyosodtam róla, hogy a ruha nem aszimmetrikus, hanem szimplán csámpásra varrták.

Ekkor odapenderült a készséges eladó, és elkezdte cibálni lefelé a ruha alját. Nem tudom mit hitt, hogy majd a ráncigálással helyrehozza, amit a varrónő elrontott? És itt jön a lényeg: közölte, hogy biztosan én vettem fel rosszul a ruhát, mert biztos fennakadt valahol rajtam….és csak húzta, húzta….mikor rászóltam, hogy nem húzza már, mert egyrészt: akárhogy nyüstöli, nem lesz egyenes, csak elszakad, másrészt pedig már lassan a köldökömnél van a kivágása, és különben is, én inkább próbálnék egy másikat. Felállt – eddig mellettem guggolt – , majd tájékoztatott róla, hogy nem a ruhával van gond, és nekem szegezte a kérdést, hogy HALLOTTAM-E MÁR PUSH UP MELLTARTÓRÓL, MERT AZ OLYAN KIS MELLŰ LÁNYOKNAK MINT ÉN, OLYAT KELL HORDANI,  HOGY A RUHÁK  MUTASSANAK RAJTUK????!!!!

Én meg csak álltam ott, félig kikandikáló cicikkel, a nyilvánvalóan csámpás ruhában, és annyira megalázottnak éreztem magam, mint előtte még soha. Csak annyit tudtam, kinyögni, hogy „nemcsak hallottam róla, van is nekem olyan, csak most nem az van rajtam”. Majd leforrázva bemenekültem a próbafülkébe, és hangtalanul pityeregve felöltöztem.

Mondanom sem kell, hogy a próbafülkéből egyenesen a kijárathoz mentünk, hüledezve, hogy „ez a banya mit képzel magáról", főleg, hogy nem egy hatalmas áruházlánc egyik üzletében voltunk, hanem egy kis butikban.

Képzelhetitek mennyi kedvem volt még az incidens után ruhákat próbálni! Hazafelé még beugrottunk egy kínai boltba, ahol 1500 jó magyar Forintért vettem egy púder-rózsaszín ballonkabátot, amit a mai napig nagyon szeretek! J

Az esküvőre végül nem mentem el. Nem akartam rajta lenni a fotókon, mivel úgyis szakítani készültem a sráccal, akinek a bátyja nősült. Annak a butiknak soha a közelébe nem mentem. A melleim tuti sokkot kaptak a szégyentől, mert azóta sem lettek nagyobbak, de legalább így nem húzzák a hátamat.

Azt azért sajnálom, hogy csak úgy szó nélkül elkullogtam, ha ez ma történne, biztos nem hagynám magam, és elmagyaráznám a hölgynek, hogy én vagyok a VÁSÁRLÓ, akivel, ha nem is kedves, legalább meg ne alázza!