Vogue

Találkozásom a Vogue-gal...

Sok mindent hallottam, olvastam róla, még jóval azelőtt, hogy az elsőt megvettem volna. Hogy mit is vártam tőle? Nem tudom. De talán mindenképpen valamilyen új, mindaddig ismeretlen élményt. Mivel nehezen tudok ellenállni bizonyos magazinok csábításának, színes , sokat ígérő címlapjuk hívogató szavának, mondhatni sorsszerű volt, hogy kell vennem egy Vogue-ot is.  És különben is, a divat iránt élénken érdeklődő nőként nem rendelkezni eme magazin néhány, de legalább egy számával – gondoltam – olyan mintha egy jó keresztény polcáról pont a Biblia hiányozna. Így hát engedtem a csábításnak: enyém lett életem első Vogue-ja.

Mivel a szóban forgó magazinnak nincs magyar kiadása, egyértelmű volt, hogy idegen nyelvűt kell vennem.  Valamiért a franciához húzott a szívem, de mivel e nyelvet nem értem – s luxusnak tartanám, ha csak a képeket nézegetném benne – maradt az angol és a német változat. Az újságosnál épp csak német volt, ezért azt vettem meg. Jubileumi, 30. lapszám volt (2009/10), ami háromféle címlappal készült. Megvan a mai napig.  Jó vastag, legalább másfél kiló.

Tudni kell rólam, hogy mielőtt megveszek egy magazint, nem lapozgatom át tüzetesen, abszolút a címlap alapján döntök. A szerzeményeket, hazaérve, a napi teendők elvégzése után veszem kezembe, hogy nyugodt körülmények között végiglapozgatva, minden sorát elolvasva élvezhessem ki. Ha lenne sora… Hogy mit értek ezalatt. Én arra számítottam, hogy a nívós divatanyagok, fotósorozatok és természetesen reklámok mellett a magazin tömve lesz - valamilyen módon a divathoz kötődő -  színvonalas, érdekfeszítő, elgondolkodtató olvasmányokkal, cikkekkel. Hát nem volt. Legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy én azt vártam.  Azt már ugyebár megszokhattuk, hogy egy ilyen lapot kézbe véve könnyen előfordulhat, hogy már a 20. oldal körül járunk, és még mindig csak ugyanaz a három-négy éppen legfelkapottabb topmodell mosolyog ránk a különböző luxus-márkák kampány fotóiról. De ezen már nem akadunk fenn. Egyrészt azért mert megszoktuk, másrészt azért, mert tulajdonképpen ezek a fotók gyönyörűek, mi pedig szeretjük a szépet. Az első Vogue első 20 oldala után én elszántan, lelkesen lapoztam tovább. Örültem neki mint egy kisgyerek  a Kinder tojásnak. Aztán hirtelen az tűnt fel, hogy ebben a magazinban alig van írott szó (a képek mondjuk annál beszédesebbek), pik-pak átlapoztam, üzletlista, horoszkóp és vége. Végeeee! Bevallom hősiesen, azt éreztem, mint amikor életemben először ettem sushit. Csalódást és haragot, mert átverve éreztem magam. Nem értettem, hogy miért vannak annyian oda érte, miért rajonganak érte milliók?! Hisz ez annyira nem is jó, annyira nem is különleges (évek teltek el az első sushi óta és mondanom sem kell, nagy kedvencemmé vált).

Aztán felötlött bennem, lehet, hogy csak az elvárásaimmal volt a baj? Végtére is a Vogue-ban álomszép ruhákat, igényes kreációkat, színvonalas fotósorozatokat láthatunk, melyek megihletnek, vágyakat ébresztenek (“az a kis Chanel táska…”). Mi több célja legyen egy divat magazinnak?! És rájöttem, van egy hallatlan nagy előnye annak, ha kevés szöveg van egy divatmagazinban: bármilyen nyelvűt megvehetek belőle. Ami szép, az úgyis túlmutat a szavakon.

 

Néha azért elbizonytalanodom: tényleg jó a Vogue, vagy csak hagyom elhitetni magammal, hogy jó, miközben nem kevés pénzért egy reklámújságot tartok a kezemben?

Ti mit gondoltok?