„Meghívhatunk egy ajándék sminkelésre?”

 

… hangzik a már jól ismert kérdés az elénk ugró hostessek szájából, egy-egy bevásárló központban, vagy akár az utcán sétálva. Én eddig minden ilyen esetben, kaszkadőröket megszégyenítő mozdulatsort produkálva kitértem útjukból, mert „nem, nem akarok ajándék sminket!!!”. Néhány hete azonban pont a munkából hazafelé sétálva elém penderült egy leányzó, a már unásig hallott kérdéssel.  Jó, gondoltam miért ne, sminkeljenek ki, nézzek ki jól, örüljünk együtt. Természetesen nem azonnal, ott és akkor volt a sminkelés, hanem egyeztettünk egy időpontot. 

A megbeszélt „randevú” egy pénteki napra esett. Már csütörtökön elkezdetek hívogatni, hogy emlékeztessenek a dologra. Aztán pénteken, néhány órával a sminkelés előtt is felhívott egy hölgy, hogy akkor biztosan megyek-e, mert minden jelentkező saját profi sminkest kap, aki csak vele foglalkozik és tudniuk kell, hogy pontosan hányan leszünk. Megnyugtattam, hogy megyek, ott leszek, készítheti az ecsetét a sminkesem. A megbeszélt időpontban oda is értem Andrássy úti palotájukba. Kanyarogtam egy keveset a lépcsőházban, majd megérkezésem után kitöltöttem egy regisztrációs lapot és leültem, vártam a sminkesre.

Többen is várakoztak. Minden beszervezett „sminkre vágyót” név szerint szólított a sminkese, majd együtt elmentek a tetthelyre. Mikor belépett egy sminkes srác, és szólítva áldozatát (aki nem én voltam) bemutatkozott neki: „Üdvözlöm, Emánuel vagyok és én fogom kisminkelni önt” – nem kis önuralomra volt szükségem, nekem ugyanis egyből eszembe jutott Gergely Robi „A szerelem dalára elindult Emanuelle” kezdetű, a ’90-es években sok női szívet megdobogtató slágere, amitől mindig heveny röhögőgörcs akar felszínre törni lényemben.

Türtőztetve magamat vártam tovább. Belépett egy lány. Mikor kezében egy papírral dadogni kezdett, már tudtam, hogy én vagyok soron. Azt, hogy nem tudta kiejteni a vezetéknevem, azt nem vettem zokon – bár legalább megpróbálhatta volna –, de azt már igen, hogy felolvasott még egy nevet. „ Egy sminkes fejenként, mi?” – gondoltam magamban. Mindegy. 

Elvezetett minket egy helyiségbe, ami szerintem teljesen alkalmatlan volt arra, hogy bárki is mestermunkát végezzen az arcunkon. Hogy miért, mert egy félhomályos előtér féleség volt.

Az első lépés az volt, hogy távolítsuk el orcánkról minden saját sminket. A sminkes hölgy – aki, mint megtudtam kozmetikus is – kezembe nyomott egy kis lemosóval átitatott vattapamacsot, ami igencsak gyenge fegyvernek bizonyult a vízálló szempilla spirálommal szemben. Ezt jeleztem is felé, mire kaptam tőle egy csomag popsi törlőt, hogy szedjem le azzal. Ez volt az a pont, ahol fel kellett volna állnom és eljönnöm, de mivel birka-türelmem van, adtam még egy esélyt. Levakartam magamról a vízálló spirált, persze úgy kivörösödtek a szemeim, mintha két hete folyamatosan sírtam volna. „Na ezzel csinálj valami anyukám” – gondoltam magamban.

Nem részletezném itt most külön minden egyes felvitt réteg (volt egy pár) történetét, de azt még feltétlenül el kell mondanom, hogy a sminkes kisasszony végig tüsszögött. Kérdeztem tőle, hogy meg van-e fázva, azt mondta nem. Ha beteg volt, ha nem, nem érzem helyénvalónak, ilyen állapotban foglalkozzon „klienseivel”.

A sminkelés alatt folyamatosan ugrált köztem és egy – szintén beszervezett – néni között (aki egyébként nagyon szimpatikus, igazi „szupernagyi” volt). Látszólag mindkettőnkkel foglalkozott, de igazából egyikünkkel sem. Időnként eltűnt, hogy megkeressen egy-egy hozzánk illő – nyilván kiismert az addig eltelt percek alatt – terméket.

Igen hamar világossá vált, hogy az ajándék smink nem azt jelenti, hogy profi szakember vesz a kezei közé, és legalább öt évet letagadva, kicsattanóan üde külsővel lépek ki az utcára, hanem azt, hogy a szóban forgó make-up cég termékeit használva én magam vagyok a festő és a vászon is.

Már a kezdet kezdetén leszögezték, hogy az esemény nem jár vásárlási kötelezettséggel. Bár nem jár azzal, de biztos voltam benne, hogy a felhasznált termékeket, megvételre fogják kínálni. Ez így is történt. Mivel egyébként is szükségem volt rá, vettem egy ecsetet (ezt mondjuk nem kínálták és jó hosszú ideig tartott, mire előpecázták a raktárból) és egy szemhéj púdert. Látni kellett volna, hogy milyen pofákat vágott a csaj (ez már nem a sminkes-kozmetikus hölgy volt, hanem egy másik) még így is, hogy vásároltam. Egy nekem borzasztóan álló rúzst nagyon rám akartak sózni (feltételezem nagyobb mennyiség maradt a nyakukon), szinkron-bólogattak, hogy menyire jól áll. Nem dőltem be nekik.

Azóta már hívtak telefonon, hogy vegyek részt egy vásárlási kötelezettséggel és egyéb költséggel nem járó három órás smink-tanfolyamon. Szerintetek? Mennem kéne?